Az embernek saját boldogsága érdekében lépéseket tennie fölösleges és teljesen értelmetlen. Sőt, nem is szabad.
Ennek a radikális kijelentésnek a hátterében rejtetten az az axióma áll, hogy senki sem üdvözülhet, amíg egyetlen ember is él, aki szenved. A keleti filozófiák is ezért tanítják, hogy az ember különösen figyeljen gondolataira és tartsa kordában azokat. Nem, mert a helytelen gondolatok téves vélekedéshez, rossz cselekedetekhez és így elhibázott élethez vezetnek. Ez így az individuálcentrikus nyugati ember interpretációja. Ha csak rajtunk múlna, pontosabban, ha nem kéne mást figyelembe vennünk csak önmagunkat, teljesen lényegtelen lenne hogyan foganatosítunk lépéseket (és milyen gondolati háttérrel) vágyott boldogságunk elérése érdekében.
Valami nem stimmel. Mindent megtettünk, megfeszetített akarattal küzdtünk, jóhiszeműen, még az is lehet, hogy a jó ügy érdekében. Még a jutalmat is megkaptuk érte. Íme mindenünk megvan, amire vágytunk. De az ember mégis elégedetlen marad. Miért?
Kínos, ám kétségtelenül igaz, hogy a világ súlyát vállunkon érezni lehet. A probléma, hogy míg saját éltem jobbításán dolgozom teljesen megfeledkezem a dolog tűnékeny voltáról és arról, hogy mire elérem a célt, talán már nincs is ott az a valami vagy épp már nem az. Hiszen folytonosan változik minden körülöttem és bennem, de amint valamit teszek, amiről azt gondolom, hogy lényegtelen, hiszen a CÉL szentesíti az ESZKÖZT, akkor tévedek. Hiszen hány másik törekvővel keresztezem utam, akikkel észre sem vesszük egymást, mert mindannyiunknak csak a nagy cél lebeg a szeme előtt és a másik szemében is csak azt látom, az övét, és jajj ha nem egy felé tartunk... De nem számít mert már tovább álltunk, el is felejtettük, mindig mindenhonnan elmegyünk, sietünk, őrült hajszában vagyunk. De mi az ami ott maradt? Mi az amit itt hagyok? Borzalmas a felismerés, hogy már pusztán bennem milyen örvényt kavar gondolataim ehelyt történő lejegyzése.És most nem is gondolok arra, hogy más elolvassa. Jajjj nekünk!
Gondoskodni kell arról is, ami utánunk következik. A legtöbben, akik ezt megtehetik, sommás vagyoni örökséggel tudják le a dolgot. De megintcsak nem számít. Mit ér a vagyoni örökség, ha meg nem értés, nyerészkedés, őrület, dúlás, haszonlesés, sorstalanság, elvakult birtok-szomj és mindennemű embertelenség, amit életem a világ számára hirdetett? Én meghalok, másom nem volt, mint életem, amely most szertefoszlik és a Lét kereke tovább forog az örök szenvedésben és bizony semmivel sem jutottunk előrébb. Mi is lehetne így az ember jussa, mint további végeláthatatlan vezeklés egy folytonosan széteső világban. Mert bizony mondom, a világi kínok alól senki sem nyerhet megváltást, míg egyetlen ember is él, aki szenved.
Az elsődleges feladat az életszituáció és implikációinak tudatosítása, majd annak összevetése az alapállással. A valódi cél, mint Hamvas óta tudjuk, nem lehet más, mint az autentikus létezés megvalósítása. Gondolataim, szavaim és cselekdeteim összehangolása. Bármily korcs is legyen az, amit látok ekkor. Legalább valódi. Ami a fentieket illeti, arra jutottam, hogy nem találhat boldogságot, aki a sajátját keresi. Nincs ebben semmi. Miért? Mert a létezés logikája paradox, írja Hamvas.
A helyzet elég súlyos. Az elmondottak alapján azt látjuk, hogy a modern ember szinte minden jelentős létmozzanata hibás. Az egyes személyek, mint elszigetelt lények törtetése mohoságuk kielégítése irányába kollektív szinten pusztulást eredményez. És még nem is ez a legnagyobb baj. Hanem, ahogy azt már Maynard James Keenan megénekelte: "ignorant to the damage done" Itt mond alapjaiban csődöt minden hedonizmus, kapitalizmus, materializmus, darwinizmus, marxismus stb. elképzelése. Azt gondoljuk, hogy életünk célja az üdvözülés, a mennyei boldogság. De "Az életnek nem célja, hanem értelme van". Ezen a ponton az egész rendszer fundamentumában megrendül és összeomlik. A tévedés lassan nyilvánvalóvá válik. Ezt éljük most. Ez az apokalipszis. Történelmünk során az összes olyan eszme, intézmény, konstrukció, amely a világ megváltását és életünk javítását tűzte ki célul végül ezért vált demoralizálóvá, elnyomóvá, hazuggá, pusztítóvá, végül teljesen ember- és életellenessé. Legújabban ilyen konstrukció a tudomány. Bár jelszavai az élet és világ jobbátétele volt, a tudományt mégis a helytelen alapból kiinduló emberek csinálták akiknek végsősoron célja mégis csak a saját életük védelme, kiterjesztése, javítása volt. Totális csőd. A hazugság lassan nyilvánvaló lesz. A megváltás azért nem jött el, mert nem jöhetett el. Számunkra nem. Számomra nem. Számodra nem.
Arról nem is beszélve, hogy mihez tud kezdeni az ember a boldogsággal? A valódi, mélyen átélt boldogság, olyan hatalmas teher, amit csak igazán érett személyiség képes elviselni. Mert egyedül van vele. Mert megkapja és rászakad és nem tud szóhoz jutni. Nem tudja átadni. Iszonyat. Mihez kezd magával az ember a mennyben? Örök boldogság? Többé egy szót se kell szólnom, meg se kell mozdulnom,megszűnök. Megszűnök. Nulla. Semmi. Nihil. ...Happy End?
A mennyország szép lehet, de a pokolban több az ismerős? Nem csak üres vagánykodás.
