A hiányról szeretnék most szólni, mely mindannyiunk életében jelen van és amit bőrünkön, vagy inkább szívünkben érzünk minden pillanatban. Persze nem szívesen veszünk tudomást róla. A nagy loholásban általában nincs is rá idő, de itt van és hat. Ha nem veszek róla tudomást csak még inkább kifejti hatását, alattomosan, csendben, de végzetesen. Ám nincs jogunk panaszkodni. A kialakult helyzetért mi magunk vagyunk felelősek.
A dolgok elvesztették a jelentőségüket. Felkelek, napi rutin,gyorsan magamra kapok valami ruhát, elintézem a dolgaimat, csak még legyen idő odaérni, de jajj! Hová? Miről kések le? Egyetlen dolgot mulasztunk el, a pillanatot. És itt most nem a carpe diem dicsőítése következik. Ha az ember a legmélyebb és átfogó megértésre törekszik (mint ahogy én törekszem) az egyetlen megoldás a metafizika irányából kínálkozik. Azért mert elsősorban minden dolog eszme, idea. "Kezdetben vala az Ige". Először kigondolok valamit, aztán cselekszem. Így szivárognak le a világ jelenségei a szellemi szférából és kezdik meg a hatásukat az anyagi megnyilatkozás által. De nem csak anyagi síkon hatnak. A dolgok szépsége éppen abban rejlik, hogy magasabb szinten érintenek meg. Ez a jelentőség az ami elveszett. Úgy érezzük a világ töredezett és szétzilálódott. A posztmodern létélmény, igen. Mert a dolgok nincsenek a helyükön, mert a rendről való tudás elhalványodott. Ahogy megkenem a kenyeret vagy vizet iszom a pohárból. Mindenben ott vagyok és ott vagyok Istenben. Ezek az apró mozzanatok is mint viszhangot vernek lelkünk végeláthatatlan csarnokaiban, de mi süketté váltunk rá. És még csak apróságokról szóltam. Vannak óriási dolgok, amelyekről legtöbbünk mit sem tud. Ilyenek a formák.
... már nem tudom hogy akartam ezt befejezni :))
